Magyar Zsidó Múzeum portál vakok és gyengénlátók számára
(ingyenes felolvasó program letöltése)     Vissza a grafikus főoldalra

A gondolkodás személyes szabadsága

 

 

 

 

Kezdjük egy másik könyvcímmel: A láthatatlan hang. Paradox, metaforikus, érzéki, személyes. Konrád György 1997-ben kiadott, alcíme szerint zsidó tárgyú elmélkedéseket tartalmazó kötete. Az új Konrád-könyv címe tömör, egyértelmű, határozott és konkrét: Zsidókról. Alcím nem szükséges. Hogy provokatív-e? Nem hiszem, hogy az. Akit és akiket Konrád György provokál, azoknak régen mindegy, milyen címet ad. A két cím közti különbség mégiscsak beszédes, akkor is, ha a két kötet anyaga csak részben fedi egymást. A '97-es kötet számozott bekezdésekből áll össze. A szövegeknek van külön címük és keletkezési dátumuk (ellentétben az új kötettel), tehát valamelyest tagolt a korpusz, de a folyamatos számozás (összesen 375 szövegbetét) mégiscsak az állandóság, az egyetlen kontextus benyomását kelti. Mint egy permanens identitásnapló, amelyet megszakítanak bizonyos időpillanatok.

 

A Zsidókról húsz számozott fejezetből áll, nagyobb egységek, kevesebb átjárás. Ugyanakkor a Konrád-életmű egyik jellegzetessége éppen a gondtalan-gondolatgazdag átjárás a különböző szövegek és műfajok között. A rigorózus műfajtani besorolásokra Konrád György esszéisztikus prózája fittyet hány. Önéletrajz-részletek, fikciós betétek, anekdoták, elemzések, emlékbeszédek, esszék, dokumentumok sétálnak át kopogás nélkül egyik műből a másikba. A demokratikus szövegtérben jut hely mindegyik műfajnak. Minimális átírással, egy-egy mondatrész megcserélésével érleli-frissíti életművét Konrád. A Zsidókról lapjain azonban éppen a frissesség hiányzik.

 

A történetek nagyobbik része ismerős az önéletrajzi regényfolyam lapjairól. Az Elutazás és hazatérés, a memoársorozat legerősebb kezdő darabja aprólékos lényeglátással idézte fel az 1944-es berettyóújfalui és budapesti hónapokat. Aki olvasta ezt a könyvet, sose felejti el a meggyilkolt osztálytársak és unokatestvérek (Baumöhl János, Blau Baba, Feuerstein Miki és Klein Vera) nevét. Ráadásul a sűrítő újraírással dolgozó Konrád, néhány évvel ezelőtt újabb ívet nyitott az önéletrajzi diskurzusban. Az Inga és a Harangjáték mintegy metaszinten, az életrajz életrajzaként, másodfokon írja és olvassa újra a korábbi köteteket. Ezek az esszéfüzérek egy-egy traumatikus emlékpontra, meghaladhatatlan létezésepizódra térnek vissza, zömmel '44-re, '45-re és '56-ra, '89-re.

 

A Zsidókról három nagy témával foglalkozik. Az egyik a zsidó létezés és tradíció jellegzetes identitáslétesítő és identitástágító attribútumai az Ótestamentumtól a modernizmusig, a másik a holokauszt európai és magyar kontextusa, a harmadik pedig a soá emlékezetkultúrája és napjaink posztmodern, egyszerre Izraelben és a diaszpórában élő zsidóságának a perspektívája. A mondat végén szereplő jelzőt (élő) majdnem dőlt betűssé tettem. A halott, meggyilkolt zsidók mellett, különösen a könyv vége felé, előtérbe kerül az élő zsidóság, a zsidó fiatalság, a magukat zsidónak (is) vallók újabb nemzedékei és az a kérdés, hogy miképpen lehet a zsidó azonosságtudatot úgy elgondolni és megélni, hogy abban benne legyenek a táborok hosszú, néma árnyai, de azért ne vezessen minden egyes sínszál a birkenaui rámpához. A Zsidókról centrális középpontja a holokauszt. Hogyha egyetlen narratívát társítunk a könyv mellé, akkor azt is írhatjuk, hogy a zsidóság több évezredes históriája, emancipálódása és asszimilációja a többségi nemzettestbe a soá előtörténete, a jelen pedig értelmezéstörténet és hatástörténet, de legalábbis az új zsidó öntudat megalkotásának időszaka.

 

Konrád időről időre igyekszik definiálni a könyv címét. Néhány meghatározás-kísérlet: „Zsidónak lenni Közép-Európában jelenti a gondolkodás személyes szabadságának imperatívuszát, minden bizonnyal szembekerülve nem is egy kollektív identitással." (18.), „Zsidónak lenni több ezer éves kihívás." (30.) Aki kicsit is ismeri Konrád politikai habitusát, az nem lepődik meg azon, hogy a zsidóságban és saját zsidóságában is viszonyfogalmat lát, olyan flexibilis lehetőséget, hogy valaki egyszerre lehessen és lehet több társadalom/nemzet/kultúra, több világ polgára. Maximum (persze mi az, hogy maximum?) a tagok sorrendje változik: „Negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar vagyok." A szintaktikai-grammatikai művelet látszólag pofonegyszerű. Megfordítjuk a két tagot. Annál megrázóbb, amikor Konrád ezen a liberális optikán keresztül beszéli el saját berettyóújfalui családjának asszimilációs történetét, voltaképpen azt a szemantikai pillanatot, amikor magyar zsidóból zsidó magyar lett. Azt a pillanatot, amikor életben maradt. „A többiek helyett élsz, ezt mondta a kisvárosomban egy zsidó férfi, akinek a feleségét és a két gyerekét elégették. 1945 februárjában mondta ezt, tizenkét éves voltam akkor. Ez a megállapítás úgy hangzott, mint egy ítélet. Meg kell gondolnom, hogy mit teszek." (133.) Azokon a tájakon igazán meggyőző és teherképes Konrád műve, ahol az elbeszélések, elemzések közelítenek a lokális valósághoz, egy-egy térhez, legyen az Berlin, Bihar vagy Budapest; vagy ahol egy-egy ember portréját festi meg. Ilyen kisportré a kötetben a Zsófi néni és Gyula bácsi fejezet, amelyben az apai nagybácsi dr. Zádor Gyula ideggyógyászt és feleségét ismerhetjük meg. A sorsnak és a történelemnek, ezeknek az egzakt fogalmaknak egészen más lesz a jelentése, hogyha olyan konkrétumok társulnak melléjük, mint a Szép utca 5. vagy ennek az impozáns bérháznak az ötödik emelete, ahol Gyula bácsi utoljára elköszönt Zsófi nénitől, majd ahonnan Zsófi néni nyolc évvel később levetette magát. Konrád fanyar, fátyolos humora is megszólal többször a kötetben. A tavalyi könyvfesztiválon elmondott Ámosz Ozt laudáló beszéd remek példa erre.

 

A Zsidókról mind a húsz fejezetében van valami érdekes. Hol egy megrendítően személyes megjegyzés, hol egy emlékezetünkbe égő kép, hol egy kedélyes-öregura bonmot. Fenntartás inkább a könyv egészével van, mintha már olvastuk volna máskor és máshol.

 

 

Szegő János

a szerző további cikkei