MÚZEUMPEDAGÓGIA

Eltűnt emberek nyomában

Családtörténeti kutatás – novellaíró pályázat középiskolás diákoknak

 

A Magyar Zsidó Múzeum és a Magyar Zsidó Levéltár novellaíró pályázatot hirdetett olyan családtagok, szomszédok történetének felkutatására és megírására, akiket a XX. század viszontagságai, gyilkos háborúi miatt veszítettünk el, akik űrt hagytak maguk után nem csak a túlélő családban, hanem a baráti, munkahelyi közösségekben, a társadalmunkban. 

Arra voltunk kíváncsiak, hogy a diákok családjaiban, környezetében kik vesztek oda, akiknek a hiányát a hétköznapokban és az ünnepnapokon érzékelik, megélik? Miért és hogyan tűntek el? Milyen hiányt hagytak maguk után? Mi maradt ki, mi veszett el általuk? Milyen nyomok, emlékek maradtak utánuk? Ki emlékezik még rájuk és hogyan? 

A novella megírásához kapcsolódó kutatásra a Magyar Zsidó Levéltár Családkutató Központjában nyílt lehetőség, ahol főleg 19. századi, 20. század eleji vidéki anyakönyvekben lehet kutatni. Az anyakönyvekben családfakutatáshoz, illetve bizonyos települések történeteihez kapcsolódóan találhatóak adatokat. 

 

A pályázat a Múzeum a magyarországi holokauszt 70. évfordulója alkalmából bemutatott két kiállításához is kapcsolódott:

A múlt jelene (2014. február 21 – április 20.)

Michal Gavish izraeli művésznő dédszüleit és nagyszüleit Magyarországról vitték el. Ezzel sötét foltot hagyva maguk után a túlélők körében, még Michal gyermekkorában is. Mit meséltek volna unokáiknak, ha életben hagyják őket?

Bíró József (2014. április 29 – június 29.)

Bíró József festő és építészeti szakíró munkásságát szintén a 2. világháború szakította félbe: Dunába lőtték, így életpályáját sosem fejezhette be. Mit festett vagy írt volna még, ha életben maradhat?

 

A legjobb pályamunkáért járó díjat Ladányi Anett (Lauder Javne Iskola) nyerte el, amelyért a nyereményeket Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke adta át az Elfeledett szomszédaink című kiállítás megnyitóján a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában 2014. június 19-én. A 2. és 3. helyezést megosztva Fülöp Anna (Lauder Javne Iskola) és Ladányi Szandra (Lauder Javne Iskola) nyerte el.

 

A nyertes pályamunkát honlapunkon közzé tesszük:

Ladányi Anett (15 éves, Lauder Javne Iskola):

Családom és a holokauszt

ladanyi_anett_portre.jpg

 

A háború és a holokauszt rengeteg ember életét vette el. Civilek lettek áldozatai a harcoknak, katonák estek el az ütközetekben, de ami engem érint, azok a zsidók, akik egy téves ideológia és a gyűlölet áldozatai lettek. 

Az egész családomat mélyen megérinti, de a nagypapámat szomorúsággal tölti el a holokauszt tudata. Bár ő a háború után született, látta a szülein a borzalmak nyomát, amit soha nem tudtak kiheverni. Ő mesélte el nekem anyukája történetét, aki túlélte a háború szörnyűségeit. 

Stern Erzsébet 1928-ban született. 2 éves korában, 1930-ban költözött családjával Bodrogkeresztúrra, amikor előző falujuk, Ököritófülpös leégett. Rokonok fogadták be a 7 fős családot. 

Egy hosszú parasztházban laktak együtt, szerencsére nem idegenekkel, hanem családtagokkal. A faluban nagyon sok rokona lakott a dédnagymamámnak mind apai, mind anyai ágon. Körülbelül 50-55 személy. Mindenben segítettek egymásnak, amiben csak tudtak, így sikerült egy új életet kezdeni a tűzvész után. 

Volt két közös vállalkozásuk. Egy szatócsboltja és egy mészárszéke volt a családnak, amit két részre osztottak. Volt a kóser és a nem kóser rész, így fent tudták tartani magukat, nem ment kárba semmi. A zsidó vallás szerint az állatok hátsó felét nem szabad felhasználni, ezért az, a nem kóser hentesüzletbe került. A két üzlet a falu két végében volt. 

A kóser üzlet jól ment, mert azon a részen rengeteg vallásos, zsidó család élt. 

Erzsébet apja, Stern Jenő is hozzájárult a család fenntartásához. A Weiss Manfréd gyárban dolgozott, mint gépkereskedő 1943-ig. 

Bodrogkeresztúron már 1939-ben elkezdték behívni a zsidókat munkaszolgálatra. Jenőnek is évente 3 hónapra –később hosszabb időre- kellett elmennie, a közeli kőbányába. Ekkor még tudott mellette dolgozni, de 1943-ban teljes munkaszolgálatra hívták be, ahonnan már nem tért vissza. A család egyik barátja mesélte el a háború után Erzsébetnek, hogy Kőszegnél lőtték le, ahol a bakancsa feltörte a lábát, és lehajolt, hogy megigazítsa. 

A hentesüzletben sokszor hitelre adtak el húst a környékbelieknek, akik épp nem tudtak fizetni. Nem nézték, hogy zsidó-e vagy sem az illető. Kölcsönt is többször adtak, de soha nem kamatra. 

A kedvességet nem kapták vissza. 1943-44-ben kezdték el elvenni az üzleteket, és sem akkor, sem amikor megkezdődött a zsidók deportálása nem próbált meg rajtuk segíteni senki, inkább feljelentették őket, hogy a tartozásokat ne kelljen visszafizetni és a zsidók vagyona az ő kezükbe kerüljön. 

Bodrogkeresztúrról 1944-ben vittek minden zsidót a sátoraljaújhelyi gettóba, majd onnan a férfiakat munkaszolgálatra, a nőket Auschwitzba deportálták. Ekkor Erzsébet 14, míg a legfiatalabb testvére 1 éves volt. Mindenüket otthon kellett hagyniuk, csupán egy kis poggyászt vihettek magukkal. A családot több napon keresztül, vonaton, marha vagonokba zárva vitték Auschwitzba.

A koncentrációs táborba érkezve, néhányan a már ott lévő zsidók közül segített átjutni a dédnagymamámnak az első szelekción. Megcsipkedték az arcát, hogy egészségesebbnek, idősebbnek nézzen ki, így munkaképesnek nyilvánították, nem elgázosításra vitték, hanem dolgoztatták. Ekkor látta utoljára testvéreit, anyukáját, akiket egyből a gázkamrákba küldtek. 

Auschwitzban -bár csak egy hónapot töltött ott- minden nap rettegéssel indult. Reggel appelt tartottak, amikor Mengele megtizedelte a zsidókat és kiválogatták a gyengéket. 

Még 1944-ben egy észak-németországi hadi üzembe vitték dolgozni. Ott volt egészen addig, amíg az Amerikaiak fel nem szabadították 1945-ben. 

Egy amerikai parancsnok felajánlotta az ekkor 16 éves lánynak, hogy elviszi magával és befogadja lányának. Erzsébet nem ment vele, mert meg akarta keresni a családját. Ekkor még hitt benne, hogy ők is túlélték.

Amikor hazament elborzadva látta, hogy mindent elvittek, teljesen kifosztották a házukat, még az ajtófélfa is hiányzott. Nem tudott mit tenni, elment a Vöröskereszthez. Ők segítettek neki megtalálni két nagynénjét és egy nagybátyját, akik visszajöttek, majd később Izraelbe költöztek, de addig is befogadták, és amíg dolgoztak, addig Erzsébet főzött rájuk (főzni is ők tanították meg). Velük lakott addig, amíg férjhez nem ment. 

Lusztig –később Ladányi- Ernő hallotta, hogy a közelben lakik egy szép lány, akinek nincs semmije és senkije. Meglátogatta, majd később feleségül is vette. 

Született két gyerekük, a nagypapám és a bátyja. Ők négyen voltak egy család, és néha még meglátogatta őket két rokon, akik túlélték. Egyikük, csak az ’50-es évek végén mehetett haza Oroszországból, ahol munkaszolgálatos volt.  

A másik rokon, aki Erzsébet unokatestvére volt, Ausztriában volt munkaszolgálatos, ahol légnyomást kapott. Visszatérése után korházba került, s felépülése után még sokáig ott lakott és dolgozott, mivel nem volt hova mennie. Kitanulta az orvosi műszerész szakmát. Sok újítást vezetett be az egészségügybe, például a rokkant kocsik és a betegágyak területén.

Nagypapám szülei nagyon lassan és nehezen szereztek barátokat. Nem tudták megítélni, hogy ki a jó és ki a rossz, mindenkitől féltek. 

Erzsébet nem tudta kiheverni azt, ami vele történt, szülei elvesztését. A háború után éjszakánként évekig rémálmai voltak, sokszor saját sikoltásaira ébredt. Ahogy egyre idősebb lett az álmok visszatértek. 

Nagy volt a tudásvágya és két iskolát is kijárt. A Vendéglátó Ipari Technikumot és a Gépipari Technikumot is munka mellett, esti szakon végezte el, de sütni nem tanult meg soha.

Minden nap a vele történt borzalmakról akart mesélni, de férje és fiai nem hagyták, hogy ne kelljen újra és újra átélnie mindent. 

A zsidóüldözés előtt ortodox családként éltek, de a háború után, már nem gyakorolták aktívan a vallásukat, s csupán a nagyobb ünnepekkor jártak el a Dohány utcai zsinagógába. Próbáltak asszimilálódni. Gyermekeiket is ebben a szellemben nevelték.

Abban az időben a nagyszülőknek nagy szerepük volt a családok mindennapjaiban, s ők erősen érezték is a hiányukat. A nagymamák kísérték reggelente a gyerekeket iskolába, készítettek ebédet, amit odaadtak a délben hazaérő unokáknak. Nagypapámnak és testvérének már egészen kiskoruktól kezdve önállónak kellett lenniük, mivel a szüleik sokat dolgoztak, ők sokszor egyedül voltak otthon. 

Másképp teltek a mindennapjaik, mint sok velük egykorú gyereknek. Reggelente, amikor a nagymamák cipelték az unokáik táskáit, addig ők inkább elvették, és segítettek az idős nők szatyrait vinni. Amikor hazaértek saját magukat kellett kiszolgálniuk, de ezt nem bánták, mert mindig is így éltek, már hozzászoktak. 

Egy idős szomszéd asszony állt a legközelebb ahhoz, amit nagymamának nevezhetünk. Sütött nekik sütit, kedveskedett. 

Stern Erzsébet egészen fiatalon, 57 évesen halt meg. A szüleiről nem maradt semmilyen tárgyi emlék. Mindent elvittek bodrogkeresztúri házukból, még a mások számára értéktelen fényképeket is. Csak annyi maradt meg róluk, amennyit a nagypapámnak mesélt. Bár akkor még nem élt, mindent úgy tud elmondani, mintha ő is ott lett volna. Próbál emlékezni a legapróbb részletekre is. Erzsébet gyerekkoráról sem maradt semmi, csak már a háború utáni időkről.

Nincsenek sokan azok, akik emlékezhetnek ezekre az emberekre, akiket megviselt a háború, de bátran viseltek mindent és folytatták életüket utána is. Családot alapítottak és szorgalmasan dolgoztak, hogy maguknak és gyermekeiknek egy boldogabb jövőt tudjanak biztosítani. 

Én sajnos nem ismerhettem őket, de tudom, hogy örömmel látnák a családunkat, ami időközben megnőtt, terebélyesedett, de még mindig összetart.

 
 
 
 
 
 

Múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet a MAZSIHISZ Magyar Zsidó Múzeumról

és módszertani bemutató pedagógusoknak

 

__jszaka.jpg memento70.gif

 
A magyarországi holokauszt 70. évfordulójának évében hiánypótló múzeumpedagógiai kiadványt tervezünk a Magyar Zsidó Múzeumról és a környezetében található emlékhelyekről. A foglalkoztató füzet nyomtatási költségében várjuk anyagi támogatását a Memento70 kampány részeként. Részletek és támogatás itt található.
 
 
 

Egyedi kéréseket szívesen várunk a muzeumpedagogia @ zsidomuzeum . hu email címen.

 Tóraszekrény-függöny restaurálása ...
Audio guide a múzeumban     ...
További cikkek
Eseménynaptár
2014. Július « | »
H K Sz Cs P Sz V
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      
Banner file not found.
Hitközségi hírek