| Hírlevél feliratkozás | | | Keresés: |  |
 |
Bán Béla centenáriumi kiállítása
Az a magyar festő, akit Bán Béla néven ismer (ha ugyan ismer) a magyar művészettörténetírás, 1909-ben született Budapesten, zsidó kispolgári, ún. tisztviselő családban. Az anyakönyvbe Blau Bélaként jegyezték be, s még 1934-ben is ezzel a vezetéknévvel szignálta egyik-másik alkalmazott grafikai tervét, jóllehet a család már évek óta fölvette a magyarosított nevet. Különös módon a Bán Béla életmű „magyarosítása”, visszahonosítása, integrálása abba a közegbe, amelyben létrejött, s amelyben évtizedekig fontos szerepet játszott, máig lezáratlan folyamat.
Dr. Várkonyi György a kiállítás megnyitóján
Az erőteljes tehetségű és áradó termékenységű Bán Béla ugyanis szeszélyesen és következetlenül navigált megfelelés – ellenszegülés, alkalmazkodás - ellenállás, oppozíció - konformitás szküllái és karübdiszei között a második világháborút megelőző és követő évek történelmi hullámverésében. Végül, -1956-ban - jószerével kiiratkozott a hazai művészettörténetből, amikor addigi életművének nagy részét is magával vitte az emigrációba.
Alakok,1970-71 olaj, vászon, 50x130 cm
A pálya íve, a képzés állomásai egyébként szinte hiánytalanul megfelelnek annak a modellnek, amivel a huszadik század második harmadának baloldali színezetű magyar képzőművészeti progressziója jellemezhető. Az Iparrajziskolát majd az Iparművészeti iskolát elvégző fiatalember Helbing Ferencnél tanul reklámgrafikát, ahol tökéletesen birtokba veszi a technikai ismereteket. Hamarosan elsajátítja a konstruktív szerkezeti elvekből, dinamikus komponálásból és erőteljes dekorativitásból ötvözött internacionális grafikai nyelvet is, ami korai munkáinak javát jellemzi. Ez, az autonóm művészi pálya szemszögéből elhanyagolhatónak tűnő epizód korántsem bizonyult jelentéktelennek Bán Béla életében.
Fehérfejű guggoló 1958
A képi és tipográfiai eszközökkel mozgósító, persuáló attitűd többször szerephez jut a pálya során. Hol anonim röplapok, hol politikai plakátok, hol –1963 után- az izraeli hadsereg számára kenyérkereső munkaként készített dekorációk születésénél kamatozik az alkalmazott grafikusi hajlam és előképzettség. Mindebből semmi sem látszik az autonóm képzőművész fordulatos, de a legszélsőségesebb körülmények között is megszakítatlan életművében. 1928-30 között Bán Béla a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa. Mesterének szűkszavú drámaiság és historizáló manír között ingadozó földszagú piktúrája nincs rá meghatározó befolyással. A fojtott szenvedély és a plebejus indulat visszfénye mindazonáltal fölbukkan a tárgyhoz illően borongós színvilágú, korai szociális zsánereken, „elkötelezett” tematikájú kompozíciókon.
Kéz és arc, 1947, olaj, vászon, 120x67cm, jelezve jobbra lent
Bán Béla ugyanis a baloldalisággal, a világnézeti elkötelezettséggel éppoly zsigeri és leküzdhetetlen módon volt beoltva, mint a képzőművészeti kifejezés kényszerével és a hozzá rendelt képességekkel. Az internacionális proletár-emblematika képi toposzait a harmincas évek elején már az előzményektől messze távolodó modorban, az új tárgyiasság, a Neue Sachlichkeit szellemében festi meg. A modellálás pontos és szenvtelen, a festői alkat eruptív erőire ekkor még csak a dinamikus beállítások és a képteret szétfeszítő kompozíció, az erőszakos kivágat utalnak. 1934-től, a baloldali festők világnézetileg koherens, szociológiailag és esztétikai értelemben viszont annál heterogénebb társaságát tömörítő Szocialista Képzőművészek Csoportjának alapító tagja. Bán ezzel a lépéssel a harmincas évek plurális művészeti közéletében a legegyértelműbb oppozíciót választja, ami nem jelenti a nyilvánosságból való kizáratást: az egyes – párhuzamos vagy éppen divergáló – törekvések között mindvégig van átjárás.
Térdelő alak 1970
A harmincas évek baloldali művészete Magyarországon, néhány elkésett stílureminiszcenciától eltekintve nem képvisel semminemű kontinuitást a szétszóródott klasszikus, forradalmi avantgárddal. Bán Béla egyéni stílusa pedig ekkor, az évtized második felében ölt határozott karaktert. A hangsúlyosan lineáris jelleg (a vonal minden formájával és a rajzi nyomhagyás minden eszközével virtuóz módon bánik), a formákat torzító expresszivitás valamint az emberi figura formálásában és a nagyobb szabású kompozíciók fűzésében egyaránt megmutatkozó monumentális igény különös gyúelegyet képez. Könnyedén cikázó vonalakból, ólomsúlyú formákból, bontott felületekből és éjsötét foltokból alakul az állandó szereplők és témák köre. A bensőséges líra ritka pillanatainál jellemzőbb az alakok és tárgyi minőségek ismétlődő konfrontációja. Az ölelkezés küzdelem, a szerelem héjanász, a természethez való viszony nem harmonikus egybeolvadás, hanem ovidiusi metamorfózisok sora.
Kompozíció, 1947, olaj, vászon, 60x49, jelezve jobbra lent
A harmincas évek végére az időközben megszűnő, majd újjáalakuló csoport tagsága esztétikai alapon polarizálódik. Bán Bélát ott találjuk a haluskai tanyán verbuválódó szentendrei csoport tagjai között. Itt kerül közvetlen érintkezésbe a mind nyomasztóbb idők hatására éppen stílust és modust váltó Ámos és Vajda művészetével. Az eredendő expresszivitás kiélésének itt már semmiféle gátja nincs. Barbáran izzó színkontrasztok, disszonáns akkordok, extatikusan vonagló formák uralják el a kép felületét, ahol az egységes vízióból alig bogozható ki ember, táj, vegetáció és architektúra különböző tárgyi minősége. Neutrális témák ürügyén egy apokalipszis megfogalmazásának eszközei vonulnak fel a lapokon. Bán nem montíroz látvány-fragmentumokat, nem használ biblikus jelképeket és utalásokat: a rendelkezésre álló vizuális alapkészlet (vonal, szín, folt, ritmus) hatásának fokozásával ér el saját szürrealizmusához.
Félelem 1956, olaj, vászon, 100x76cm, magántulajdon
Él ugyanakkor - Vajdához hasonlóan és némileg emlékeztetve rá – az eszközök végletes redukciójának módszerével is. A negyvenes évek elejének rost-kötegekből, fonadékból szövődő egynemű tusrajzai azonban, híven Bán megingathatatlan pánantropomorfizmusához, mindig konkrét, azonosítható formákat eredményeznek. Az emberi arcon persze nyomot hagy a jelen, s lehántja róla a kultúra otthonos rétegeit.
Ádám és Éva, 1948, olaj, vászon, 103x60 cm, jelezve a hátoldalon, magántulajdon
A fej hol koponyává torzul, hol maszk fedi el vonásait. Az antik tradícióból táplálkozó eszményi emberalakot korcs bábu váltja fel, hatalmas szemében átható rémület ül. De Bán számára még az ismétlődő munkaszolgálati behívások során sem „… csak az utálat az, amelynek lelke van.” (Weöres Sándor). Aki ilyen szimbiózisban él a vonallal, az szükségképpen használja naplóírásra is. Helyszíni jegyzetlapjain soha nem víziókat fogalmaz, hanem inkább tárgyilagos krónikát ír. A heverő katonákról csak a történelmi kontextus ismeretében derül ki, hogy zsidó munkaszolgálatosok. A hagymakupolás templomtorony látványa csak évszámmal együtt idézi fel, hogy miféle társasutazásnak volt résztvevője, aki lerajzolta. Túlélte.
Tengerparti idol, 1962, olaj, vászon, 80x60 cm, magántulajdon
A többi szentendrei túlélővel együtt 1945-ben belépett az Ámos és Vajda emlékét (is) őrző Európai Iskolába. Itt eljutott a nonfigurativitás határáig. Majd amikor választania kellett művészi intranzigencia és politikai elkötelezettség dilemmájában, az előbbit adta fel. A szocialista realizmus idején aratta élete egyedüli egzisztenciális sikereit. Végül mégis emigrált, hogy országokon át vándorolva visszataláljon saját magához. 1972-ben halt meg Tel-Avívban. Dr. Várkonyi György
Életrajz: (Budapest, 1909. május 14. - Tel-Aviv 1972. február 6.) 1909. május 14-én született Budapesten
A család a huszas évek táján (a nagyobbik fiú Bán Béla) Egyéni kiállítások:
A 24 éves Bán Béla Csoportos kiállítások:
Bán Béla 1947-ben 1948 január A magyar képzõmûvészet újabb irányai, Nemzeti Szalon
Bán Béla a hatvanas években Forrás: http://www.virtuartnet.hu/banexh-elso/ban.htm http://www.virtuartnet.hu/banexh-elso/ban.htm |
További cikkek
|
Eseménynaptár
|
 |
|
|
 |
MAZSIHISZ Magyar Zsidó Múzeum – alapítva: 1990. |  |